Visszatérve és meghallgatva Whitney Houston '80-as évekbeli slágereit, számos olyan meglátásra derül fény, amelyek talán nem voltak nyilvánvalóak az énekesnő élete során. csúcsidőszak. Mindenki rájött, hogy Houston egy nagyszerű technikás énekes, aki nagyszerű hangvezérlésre és hangterjedelemre képes. A kérdés inkább mindig az volt, hogy mennyi anyag vagy szenvedély származott ezekből az előadásokból. Olvassa el ezeket a válogatásokat Houston az évtized legjobb öt kislemezéhez, és sima, de ügyesen megkomponált dallamokat fog látni, amelyek egészen jól megállják a helyüket. Mint ilyen, ez az időrendi sorrendű dallista Houston hosszú távú, bár kiszámíthatatlan karrierjének legszebb pillanatait mutatja be.
Az egyik Whitney Houston A '80-as években kétségtelenül az volt a képessége, hogy kis mennyiségeket keverjen össze lélek sima felnőtt kortárs popballadáiba, éppen elég ahhoz, hogy a zene a városi közönség és a mainstream pop rajongók számára is vonzó legyen. Ez a dal remek példa erre, mivel Houston kellően lelkes, szenvedélyes előadást nyújt, amely visszafogott
Houston következőként 1985-ben ütött egy másik balladával a saját elnevezésű debütáló albumáról, ez egy kicsit sziruposabb és kevésbé lelkes, mint az előző. Ennek ellenére a dal nagyon hatásos dallam ami egy kórushoz vezet, amely tökéletes bemutató Houston tagadhatatlanul erős csöveinek. Ennél is fontosabb, hogy a dallam egy kissé meggyőző romantikus dilemmát vesz fel, hogy idealizálja azt a szeretőt, akit nem kaphat meg, és kockáztatja a megszállottságot a bajáért. Ez nem volt kevesebb, mint a korszak tiszta komfortzenéje, amely végső soron dicséretként és negatív kritikaként is szolgál. Houston előadásaiban és feldolgozásaiban mindig is a dallambiztos és biztonságos dallam felé hajlott, de a közönség általában nem panaszkodik.
Houston mákos, pörgős számai általában a balladáihoz képest különösen elavult hangzástól szenvednek, de ez a dal mégis feltűnően jól működik, mert buja dallama a versben, a híd és énekkar. Houston lendületes előadása pedig meglehetősen transzcendenssé teszi a dalt a hallgató számára, még akkor is, ha egyszerre túl sok Whitney néha elősegíti a hangbeli agy lefagyását. Akár édesség, akár nem, ez a szám segít Houstonnak bebizonyítani, hogy tudja, hogyan kell nagy szakértelemmel értelmezni a szilárd mesterségbeli dallamokat. Ez a zene megkerülhetetlen volt 1985-ben, sőt, az évtized hátralévő részében is.
A Houston előadása itt jellemzően egy sima, de dinamikus dallamhoz illeszkedik, amely még akkor is megmarad, amikor elúszik. Végső soron a dal horgai játsszák az elsődleges szerepet abban, hogy ez a dal igazi popklasszikussá váljon, nem pedig egy újabb csinos arc okos marketingje.