A szakrális zenét a 14. századra legyőzte a világi zene. Ez a fajta zene abban különbözött a szakrális zenétől, hogy nem spirituális, azaz nem vallásos témákkal foglalkozott. A zeneszerzők ebben az időszakban szabadabb formákkal kísérleteztek. A világi zene egészen a 15. századig virágzott, ezt követően kóruszene előkerült.
Szakrális zene
Közben Középkorú, az egyház volt a zene fő tulajdonosa és producere. Legalábbis a felvett és kéziratként megőrzött zenéket egyházi papok írták. Az egyház népszerűsítette a szakrális zenét, például a közönséges éneket, a gregorián éneket és a liturgikus énekeket.
Középkori hangszerek
Mivel a zenét Isten ajándékának tekintették, a zenélés az egek dicsérete volt ezért az ajándékért. Ha megnézi a festményeket ebben az időszakban, észre fogja venni, hogy az angyalokat gyakran különböző hangszereken játszóként ábrázolják. Néhány használt hangszer a lant, shawm, trombita, és hárfa.
Világi zene a középkorban
Míg az egyház megpróbálta elnyomni a nem szakrális zene minden formáját, a világi zene még a középkorban is létezett. A trubadúrok vagy vándorzenészek a 11. század óta terjesztették a zenét az emberek között. Zenéjük jellemzően élénk, egyszólamú dallamokból állt, a szövegek pedig többnyire szerelemről, örömről és fájdalomról szóltak.
Fontos zeneszerzők
A világi zene 14. századi felemelkedése idején Guillaume de Mauchaut volt az egyik legjelentősebb zeneszerző. Mauchaut egyaránt írt szakrális és világi zenét, és többszólamú komponálásáról is ismert.
Egy másik fontos zeneszerző Francesco Landini, a vak olasz zeneszerző volt. Landini madrigálokat írt, ami egyfajta vokális zene, amely világi versekre épül, amelyek egyszerűbb dallamokat tartalmaznak.
John Dunstable fontos angol zeneszerző volt, aki a 3. és 6 időközönként a korábban használt 4. és 5. intervallum helyett. Dunstable korának számos zeneszerzőjére hatott, köztük Gilles Binchoisra és Guillaume Dufayra.
Binchois és Dufay egyaránt ismert burgundi zeneszerzők voltak. Munkáik korai tonalitást tükröztek. A tonalitás a zeneszerzés egyik alapelve, ahol a darab végén a befejezettség érzése van a tonikhoz való visszatéréssel. A tonik a kompozíció fő hangmagassága.
