“A legmélyebb félelmünk nem az, hogy alkalmatlanok vagyunk. A legmélyebb félelmünk az, hogy mérhetetlenül erősek vagyunk. Nem a sötétségünk, hanem a fényünk az, ami leginkább megrémít. Feltesszük magunknak a kérdést: Ki vagyok én, hogy ragyogó, gyönyörű, tehetséges, mesés legyek? Tulajdonképpen ki vagy te nem lenni?Marianne Williamson.
Hiszem, hogy ez tökéletesen igaz, és ezt kemény úton kellett megtanulnom. Már nem félek attól, hogy a lehető legjobb legyek.
Ami engem illet, mindannyiunknak kellene ismerje meg, kik vagyunk, és TULAJDONJÁT!
Soha nem tudom pontosan, mit írjak ezekre a dolgokra; így ha kitartasz, észreveszed, hogy időről időre megváltozik.
Fiatal vagyok, de olyan tapasztalataim vannak, amelyek elegendő életismeretet biztosítanak ahhoz, hogy ezt bölcsességnek minősítsem... hát bizonyos szinten.
Szilárdan hiszek az ölelésben... és megkövetelem, hogy öleljék át azokat, akiket szeretek.
Lha számtalan tisztességes, tisztességtelen, helytelen, helyes, jó és rossz, rossz pillanatok és más alkalmak, amelyektől eláll a lélegzeted. Úgy döntök, hogy tanulok, fejlődök és továbblépek...mert soha nem lennék túl bizonyos dolgokon...a memóriabankom nem engedi.
Szeretem a szavakat és annyiféle módon kifejezni magam, amennyit a törvény megenged, de a kedvenc módom az írás. A szavak felemésztettek. Annyira elromlott a helyzet, hogy van nálam pár füzet, bárhová is megyek, és összefirkálom az elmém előugró ablakait.
Ez az én központom. Ez a sajátom. Ez az én hangulatos kis sarkam. Ez az én szellőző töprengőföldem (aranyos ugye?!). Ez az én személyes, nyilvános terem.
Ez a VILÁG számomra, önmagam, én és az alteregóm szerint.
